20

Valnak igaza volt: Berlin Szabad Városában szinte teljes anarchia uralkodott. Berlin még Észak-Amerika némelyik meglehetősen laza törvénykezésű metroplexumához képest is szabad városnak tűnt. Val a Schönefeld Repülőtérre szállította a csapatot, ahol még csempészkorából ismert néhány embert. Rövid egyeztetés után engedélyt kaptak a landolásra, és nagyvonalúan kihagyták a beutazási és vámvizsgálatot, bár a Berlinbe látogatók számára elméletileg mindig kiosztottak egy zöld kártyát, és a vámot sem úszhatták meg.

– Legalábbis ezt mondják, de valójában senki sem törődik vele – mondta Val. – A kormányzat, már ha lehet egyáltalán így nevezni, még az utcák tisztán tartására sem költ, nemhogy a vámtisztviselők fizetésére. A repülőteret működtető magánbefektetők még ennyire sem törődnek vele, hogy ki mit hoz be a városba, egészen addig, amíg nem próbálják felrobbantani a repteret. Valószínűleg ez az egyik ok, amiért a Winternight idejött; egész Európában talán Berlin az egyetlen város, ahová anélkül behozhatsz tehervagonon egy atombombát, hogy bárki is felfigyelne rá.

A helikopterhangár mellett lévő helyiségek egyikében tartózkodtak, és a következő lépésüket próbálták megtervezni. Zűrös mátrix-nyomozásának köszönhetően tudták, hogy a vonat, amin utaztak Berlinbe tart. Azt azonban nem tudták kideríteni, mihez akar kezdeni a Winternight a „rakománnyal”.

– A berlini Mátrix egy rémálom – panaszkodott Zűrös a halántékát masszírozva. – Akkora zűrzavar uralkodik benne, hogy még a legitim felhasználók is csak az esetek felében jutnak használható információkhoz, a kalózokról pedig ne is beszéljünk. Ráadásul a Winternight nem töltött ki árunyilatkozatot a rakományról, és azt sem jegyezték fel sehol, hogy mit akarnak kezdeni vele. Ezen az úton biztosan nem tudjuk nyomon követni őket.

– Nincs is rá szükség – mondta Karom. – Amikor Alamais kiütött minket, ő vagy a talpnyalói a többi felszerelésünkkel együtt a mágikus pengéinket is elvették. – Silverblade-re mutatott, aki csendesen ült az asztal végében. – Valószínűleg még mindig náluk van minden, mi pedig mágikusan kötődünk a fegyvereinkhez. Az asztrális síkon lenyomozhatjuk a pontos helyüket, és rátalálhatunk a Winternight főhadiszállására.

– Az egyedüli problémát a Winternight központjának mágikus védelme jelentheti – tette hozzá Silverblade. – Ha a sárkány áll mögöttük, márpedig nagyon úgy néz ki, hogy ez a helyzet, akkor a védelem igen erős lehet. Megtörténhet, hogy képtelenek leszünk semlegesíteni.

– Szerintem menni fog – mondta magabiztosan Karom.

– Biztos vagy benne? – nézett rá Zűrös. – Egy óriássárkányról beszélünk. Nem sokat tudok Alamaisról, a Mátrixban alig van róla valami, de úgy tűnik, valóban Lofwyr testvére. És ha így van, akkor a sárkányunk nagyon kemény falat, akit ráadásul egy fanatikus terrorszervezet támogat. Nem gondolod, hogy mi egy ligával alacsonyabban játszunk?

– Mit javasolsz? – kérdezte a mágus.

Zűrös vállat vont.

– Nem tudom. Talán értesíthetnénk a hatóságokat...

– Berlinben? – nevetett gúnyosan Val. – Miféle hatóságokat? Az egész város bandák és bűnözők kezében van, Zűrös. Mi dolguk lenne egy olyan csoporttal, mint a Winternight?

– És ha felvennénk a kapcsolatot a Seader-Kruppal, és elmondanánk mindent, amit tudunk?

Karom a fejét csóválta.

– A Seader-Krupp azt gondolja, mi terveltük ki a Lofwyr elleni rajtaütést. Bűnbakra van szükségük, miért hinnének nekünk? Egyszerűen elkapnának, és a szart is kivallatnák belőlünk, hogy megtudják az igazságot. Mire sikerülne meggyőzni őket, talán már késő lenne. Nem, ha tenni akarunk valamit, akkor csak magunkra számíthatunk. Nevezzetek megszállottnak, de komolyan hiszem, hogy képesek leszünk megbirkózni a helyzettel, akármilyen kártya lapuljon is Alamais pikkelyes kabátujjában.

– Oké, megszállott vagy – mosolygott Boom. – Most, hogy ebben megegyeztünk, én benne vagyok. Ha ki akarjuk deríteni, mire készül a Winternight, legokosabb lesz máris munkához látnunk.

– Rendben – bólintott Karom. – A következő a tervem. Silverblade és én az asztrális síkon megpróbáljuk lenyomozni a pengéinket. Ha sikerül, egyben megtaláljuk a Winternightot is, de legalább a szervezet néhány tagját.

Silverblade némán bólintott.

– Zűrös visszamegy a ‘trixbe, és megtudja, mi zajlik mostanában a városban. Próbáld megtalálni, mi lehet a Winternight célpontja... valami, ami vonzó lehet egy ekkora bombával rendelkező terroristacsoport számára.

– Nem lehet gond – felelte gúnyosan a dekás. – Körülnézek.

– Val, te használj fel minden régi berlini kapcsolatodat, és próbáld megtudni ugyanezt! Kérdezősködj a Winternightról is, de ne árulj el sokat senkinek! Ezenkívül gyűjts információkat az Alt Weltről és a Runenthingről. A helyi csoportoknak talán vannak használható kapcsolataik. Közben annak is utánanézhetnél, be tudunk-e szerezni errefelé valami nehézfegyverzetet. Az az érzésem, szükségünk lesz rá. Boom, te és Kalapács...

– Tudom – szakította félbe a troll. – Pihenjünk, és tartsuk nyitva a szemünket, amíg el nem érkezik az idő, hogy szétrúgjuk valakinek a seggét!

– Telitalálat – vigyorgott Karom. – Te is felhívhatnád néhány kapcsolatodat, hátha tudnak valamit a Seader-Krupp helyzetről. Ha valami fontos zajlik a társasági szektorban, nem ártana nekünk is tudnunk róla.

– Meglesz.

– Oké, emberek, akkor munkára!

Valnak nem tartott hosszú ideig, hogy rejtekhelyet szerezzen a csapat számára. Berlinben a csempészek gyakori vendégek voltak, és a város árnyai mindig biztosítottak kényelmet és szállást azok számára, akik élelmet és más, szükséges holmikat szállítottak be a falon keresztül a külvilágból. Val barátai szereztek egy apró lakást, ami minden szükséges dologgal fel volt szerelve, beleértve a telekom csatlakozót is, ahonnan Zűrös elérhette a helyi Mátrixot.

Karom és Speren a lakás egyik hálószobájában készülődött az asztrális utazásra. Az ágy voltaképpen csak egy heverő volt, de Karom még azt is a fal mellé tolta, hogy mindkettejüknek legyen helye lefeküdni a földre. Kalapács és a többiek majd vigyáznak a fizikai testükre, míg asztrális alakjuk ellopott mágikus fegyvereik után kutat.

– Te tényleg felkészültnek érzed magad egy óriássárkányra? – kérdezte Silverblade, miközben a többi bútort is eltakarították az útból.

– Remélem, hogy erre nem kerül sor – felelte Karom. – De ha mégis, én készen állok. Bármit is tervez Alamais, az nem csak minket érint. Szeretném, ha a Seader-Krupp lekopna rólunk, azt viszont nem akarom, hogy azoknak az embereknek a halála, akikkel a Winternight végezni akar, az én lelkemen száradjon.

– Lelkiismeret – mormolta Speren. – És én még azt hittem, ez a fogalom összeegyeztethetetlen az árnyvadász léttel.

– Vannak árnyvadászok, akik egyetértenének veled, de én nem tartozom közéjük. Megtesszük, amit kell, hogy biztosítsuk a túlélésünket az árnyakban, de ez nem jelenti azt, hogy nem szorult belénk tisztesség és becsület.

– Újabb szavak, melyeket sosem vártam volna egy árnyvadásztól – mondta komolyan Silverblade. – De azt mondod, azért teszed mindezt, mert kénytelen vagy. Miért? Megértem, hogy néhány társadnak nincs más választása, de veled mi a helyzet, Karom? A te szakértelmeddel bármikor szolgálhatnád valamelyik társaságot vagy más szervezetet.

– Úgy érted, valamelyik kormányt? – kérdezett vissza az árnyvadász. – Bocs, de egyszer már majdnem cégmágust faragtak belőlem. Nincs kedvem még egyszer végigmenni ugyanazon az úton.

– Ezért a képességeidet inkább arra használod fel, hogy még hatékonyabb bűnöző lehess?

– Kérdi a kormány kéme – mosolyodott el Karom. – Öregem, én azért vadászom az árnyakban, mert a nagy halak mind csak felhasználják az embereket: a cégek, a kormányzatok, a poliklubok, a szindikátusok és a többiek. Elveszik, amit akarnak, és ha végeztek veled, kiköpik a maradékot. Hívhatsz akár zsoldosnak is, és végeredményben igazad lesz. Annak dolgozom, aki megfizet. Nem hűségből vagy az igaz ügy iránti elkötelezettségből dolgozom az embereknek, hanem mert megfizetnek. Nézőpontom szerint nem sokban különbözöm egy busásan megfizetett cégmágustól, aki jó pénzért fejvadászkodik, vagy egy kormányzatnak dolgozó kémtől. Egyszerűen csak becsületesebb vagyok náluk. Tudom, hogyan működik ez a játék, és a saját szabályaim szerint játszom. Ha közelebbről megnézzük, Silverblade, te és én nem is különbözünk olyan sokban egymástól, mint gondolnád.

– Lehet – felelte kurtán a tünde.

– És mi a helyzet veled? Mi a te motivációd, lovag? A hazafiasság?

– Csak részben. A legtöbb tündéhez hasonlóan én sem Tir Tairngire-ben születtem, de nem is a hely az, ami igazán számít. Egy város volt, amilyenből rengeteget találni a világon: mocskos, lepusztult és reménytelen, különösen azok számára, akik nem voltak elég szerencsések ahhoz, hogy humánnak szülessenek. Anyám humán volt... – Hangja különös árnyalatot kapott, ahogy felidézte a régi emlékeket. – Mindennél jobban szerette volna, hogy a tündék földjén éljek, távol az erőszaktól, az éhezéstől és annak a helynek a kilátástalanságától, ahonnan ő jött. Mindent feláldozott, hogy teljesüljön a vágya. Az Ígéret Földjén reményt, befogadást és egy új életet találtam... mintha egy álom vált volna valóra. És minden nap népem azon tagjaira gondolok, akik ugyanilyen életről álmodnak, és soha nem adatik meg nekik a lehetőség az elérésére. Azért szolgálom Tir Tairngire-t, mert hálás vagyok azért, amit értem tett, és hogy megvédjem a népemet azoktól, akik szeretnének pusztulást hozni ránk.

– Nemes ügy – biccentett Karom. – Kár, hogy Tir Tairngire csak bizonyos emberek számára nyújt segítő kezet, míg másokat elutasít.

– Azt várják tőlünk, hogy megmentsük a világot?

– Cimbora, tapasztalataim szerint ti nem mentitek meg a világot, csak abban reménykedtek, hogy a ti kis szegleteteket benne minél jobban ki tudjátok bővíteni. De nekem ez is elég. Most viszont az a legnagyobb problémám, hogy visszaszerezzem a tőröm, és kitaláljam, mire készül a sárkány. Készen állsz?

– Természetesen.

– Akkor lássunk hozzá!

Lefeküdtek a földre egymás mellé, és elhelyezkedtek olyan kényelmesen, amennyire csak a keményfa padló és a vékony szőnyeg lehetővé tette. Karom lehunyta a szemét, és mély, egyenletes légzésbe kezdett. Hagyta, hogy teste minden izma ellazuljon, éberségét pedig a háttérbe szorította egészen addig a pontig, hogy asztrális alakja kicsusszanhasson fizikai lénye börtönéből; egy másodperccel később már a padló fölött lebegett, és mozdulatlanul fekvő testét nézte. Silverblade asztrális alakja is ott volt mellette, kettejük aurája halvány fényben fürdette a félhomályos szobát.

Aracos jelent meg Karom mellett aranyszárnyú sólyomként; az ő aurája sokkal erősebben világított.

– Mehetünk – szólalt meg a szellem.

Karom kiterjesztette érzékeit mágikus tőre felé. Arra az érzésre koncentrált, ahogy a hűvös, lánccal körbetekert nyél a tenyerébe simul, a rúnákkal vésett penge élére, a markolat végébe ültetett opál tüzes csillogására, és a fegyver aurájának állandó fényére. Halványan izzó fonálként érzékelte az őt a tőrrel összekapcsoló köteléket, amely az aurájából kiindulva az asztrális síkon keresztül Acélkaromhoz vezetett. Amint megvolt a biztos kapcsolat, Silverblade-re pillantott.

– Kész vagy?

– Igen. Megvan a kapcsolat Ezüsthöz.

– Akkor induljunk, és próbáljunk meg együtt maradni!

A három asztrális alak felröppent, átsuhant az épület tetőszerkezetén, és kijutott a városba. A horizontot már megvilágították a hajnal első fényei, és a város kezdett ébredezni álmából; az emberek óvatosan előmerészkedtek éjszakai menedékükből. A sötétség emberi és egyéb ragadozói elbújtak a közeledő fény elől, visszatértek saját búvóhelyükre. A fénylő fonalak északi irányba vezették Karomékat, a város központja felé.

Az asztrális nyomkövetés fájdalmasan lassú művelet volt. Karom asztrális alakja normális esetben pillanatok alatt eljuthatott volna a város egyik végéből a másikba, kihasználva az asztrális sík utazóinak természetfeletti sebességét, de ilyen sebesség mellett lehetetlen lett volna követni a fonal bonyolult hurkait és kanyarulatait. Ám még így is sokkal gyorsabban utaztak, mint ahogy fizikai alakban lehetséges lett volna. Mindössze néhány óra alatt elérték reménybeli úti céljukat.

Egy teljesen jellegtelen épület volt, Karom megfigyelése szerint a város egyik munkásnegyedében, bár Berlinben ezt nem volt könnyű megállapítani. A kétszintes ház leginkább egy betonbunkerre hasonlított. A bejárat feletti táblán valamilyen felirat lehetett, de a betűk az asztrális síkról csak értelmezhetetlen zagyvaságnak látszottak. Ám Karom felismerni vélt egy farkasfejre hasonlító ábrát. Acélkarom mágikus nyoma az épületben tűnt el, és nem bukkant ki belőle újra, ezért joggal feltételezte, hogy a penge valahol odabent van.

– Aracos, vizsgáld meg az épületet fizikai formában is! – mondta a szellemnek. A familiáris a tető mellett materializálódott sólyom alakban; gyorsan szárnyra kapott, és körülrepülte a házat. Karom jobban szerette volna, ha a familiáris valami kevésbé feltűnő külsőt visel, de ezzel most nem tehetett semmit. Ő és Silverblade az asztrális síkról képtelenek voltak az írott szövegek értelmezésére, így most Aracos volt az ő fizikai „szemük”.

– A helyet Wolfsschanzénak hívják, főnök – jelentette gondolatban Aracos. Az árnyvadász memorizálta a nevet, bár nem beszélt németül, és az asztrális síkon a nyelvchipnek sem vehette hasznát. Majd később elmondja Zűrösnek.

– Mit mondott a szellemed?– kérdezte Silverblade türelmetlenül.

Karom továbbadta a nevet.

– Farkasodú – mondta a tünde.

– Mi van vele?

– A wolfsschanze németül farkasodút jelent – magyarázta a lovag. – Adolf Hitler nevezte el így a titkos bunkerét a második világháborúban, több mint száz évvel ezelőtt.

– Elbűvölő. Nem is tudtam, hogy a történelemben is járatos vagy.

– Nem is, de ezt a helyet jól ismerjük, mint a német Humanis Poliklub szimpatizánsainak rendszeres találkozóhelyét. Ultrajobbos nemzetszocialisták és neonácik, akik ellenzik a tiszta árja faj „megfertőzését” metahumán génekkel.

– Bassza meg! – morogta Karom. – Humanis... pont ez hiányzott még nekünk.

– Könnyen lehet, hogy a szervezet beolvadt a Winternightba, és az egyik kirakatszervévé vált. Vagy talán tudomásuk sincs róla, hogy felhasználják őket. Az ilyen csoportok tagjai általában vak fanatizmussal követik a vezetőiket. Nem szokták megkérdőjelezni a parancsokat.

– Akárhogy is van, náluk vannak a fegyvereink, ami azt jelenti, hogy van valami közük a Winternight tervéhez. Be kellene néznünk.

– Egyetértek, de csak óvatosan.

Megközelítették az épület felső szintjét, és próbát tettek az egyik fallal,

– Védőburok – állapította meg Karom. – Fogadni mernék, hogy nem a szokványos Humanis eljárás.

– Ne légy benne olyan biztos! A Humanis gyakorta dolgozik együtt varázslókkal. A rasszizmus nem csak az evilági emberek sajátja. Ettől függetlenül egyetértek, ez valóban szokatlan.

– Ha áttörünk rajta, a létrehozója tudni fogja, hogy bejutottunk. De akkor is meg kell néznünk belülről a helyet – dünnyögte Karom. Silverblade-re nézett. – Ha jól sejtem, neked van némi gyakorlatod a védőburkok kicselezésében.

A tünde elmosolyodott, aurájában önelégült fény villant.

– Asztrális behatolás elleni intézkedések? Mondhatni mi találtuk fel őket.

– Hát persze. Akkor megpróbálkozhatnánk a bejutással. Aracos, várj idekint, és figyeld, nem kapunk-e hívatlan látogatókat! Azonnal tudasd, ha valaki feltűnik!

– Vettem – nyugtázta a parancsot a szellem.

Karom és Silverblade az épület falának vonalát követő korláthoz nyomták asztrális kezüket. Mágikus érzékeikkel vizsgálták meg a védőburok auráját és szerkezetét. Minden ilyen korlát tartalmazta létrehozója asztrális lenyomatát, egyfajta pszichikai és mágikus „ujjlenyomatot”, amely minden mágiahasználónál különbözött. A korlát automatikusan felismerte az őt létrehozó varázsló auráját, és akadály nélkül mindkét irányban átengedte őt. A varázslók egy idő után elkezdték keresni a módját, hogy aurájukat a létrehozóéhoz „igazítsák”, és így jussanak át észrevétlenül a korláton. Ez a módszer jóval nehezebb volt, mint egyszerűen lebontani a korlátot, cserébe viszont azzal az előnnyel járt, hogy érintetlenül hagyta a mágikus burkot, és a védelem létrehozója sem értesült a behatolásról.

Karom elővigyázatosan vizsgálta a burkot, magába fogadta annak esszenciáját, próbált összehangolódni az energiájával. Aztán elkezdte megváltoztatni saját auráját, ugyanúgy, ahogy egy zenész hangolja be a hangszerét, végigpróbálgatva a hangokat, amíg el nem találja a megfelelő magasságot. Ráhangolta magát a lenyomatra és érezte, hogy a tenyere enyhén belesüpped a korlát felületébe. Elvégezte az utolsó igazításokat az auráján, amíg tökéletesen le nem másolta a helyes lenyomatot, és a védőburok szabad utat engedett neki. Addigra Silverblade is végzett, és a két mágus úgy suhant át az akadályon, mintha ott sem lett volna.

A Farkasodú felső szintje minden jel szerint a tulajdonos és a vendégek szálláshelyéül szolgált. A helyiségek félkatonai stílusban voltak berendezve, az egyedüli dekorációt a csupasz falakra aggatott Humanis és neonáci propaganda poszterek, valamint zászlók jelentették. Az épületben uralkodó gyűlölet és elvakultság atmoszférája még az asztrális síkot is megfertőzte. Karom úgy érezte magát, mintha szennyezett vízben úszna, miközben átlebegett a szobán.

Odabent nyomát sem látta egyéb mágikus védelemnek, amiért kifejezetten hálás volt. A hely tulajdonosai valószínűleg azt gondolták, a korlátok elegendőek lesznek a kíváncsiskodók távol tartására, illetve a riadóztatásra. A két mágus a felső szinten úgy tucatnyi Humanis tagot talált – a legtöbbjük aludt, mások pedig a szokásos reggeli feladataikat végezték, ahogy a hadsereg barakkjaiban szokták a katonák. A máguspengék egy széfbe voltak elzárva, amennyire Karom meg tudta állapítani, a tulajdonos szobájában.

– Eleget láttál? – kérdezte Silverblade-et.

– Igen.

– Akkor menjünk vissza, és szedjük össze a többieket! Elepedek valami német kajáért. Mit szólsz hozzá?